A község töténete: A község  Zele (1217), Zeli (1237), Scely (1246), Scele (1271), Zeely (1313) és Zeley (1355) alakban fordul elő. A 15. században többnyire Zelynek hívják, ami Szeli történelmi alakja. Szelinek a középkor és az újkor folyamán több  birtokosa is volt: a 13. században az Abáké, a 14. századtól a Szécsényieké, a 15. század elejétől a Szemptei váruradalom része. Később, a 16. században Serédy Gáspár birtoka. A 17. században a Pállfyak szentgyörgyi uradalmáé, majd 1722-től azok alsónyárasdi uradalmáé. A falu gazdaságának az életében a halászat jelentős szerepet játszott. A 17. század elején Alsószeli határában hat halastó volt. A Dudvágon vízimalom volt és hídvámot is szedtek rajta. Szintén a halászat ősi hagyományainak a bizonyítéka az a tény, hogy a község a pecsétjébe a 18. században halászszerszámot, varsát választott. A lakosság fő megélhetését a mezőgazdaság, a marhatartás biztosította. A határt a kétnyomásos vetésforgóval összhangban két részre osztották. Az egyes telkekhez rétek is tartoztak, amelyekről az állattartáshoz kellő szénát gyűjtöttek be, sőt kellő nagyságú lekelőkkel is rendelkeztek. Kertjeikben gyümölcsfát is neveltek. Terményeiket a környező városok - pl. pozsonyi - és mezővárasok piacain értékesítették. A község a földesúrtól bérelte a kocsmát, a vágóhidat és a sókereskedést. A sót Nádszegi sólerakatból hordták szét szekerekkel. A gyakori árvizek elárasztották a szántóföldeket és a legelőket. Gyakran okoztt károkat a községen átvonuló katonaság is. Alsószeliben a kézműipar is fejlődésnek indult. A kézműves mesterek - elsősorban takácsok, szabók, csizmadiák, bognárok, kádárok - a helyi lakosság és a környékbeliek mindennapi szükségleteit szolgáló termékeket állítottak elő.

      A 19. század derekától jelentős változásokon ment keresztül a falu. Az 1849-es peredi csata részben a falu határában az Elővéri majornál játszódott le, a csatában elesett katonák a faluban lettek eltemetve. 1871-től Alsószeli a nagy községek sorába emelkedett, 1895-től anyakönyvi székhely. A pósta 1880-tól működött. A község vezetése a községi képviselőtestület és a községi elöljáróság (bíró, törvénybíró, jegyző, pénztárost stb.) kezében összpontosult. A tanítás felekezetek szerint oszlott meg. Az evangéliku iskola (1902) az evangélikus templom mellett, a katolikus iskola (1904) a katolikus templom mellett volt. A kultúra és a műveltség terjesztésében a helyi egyletek és más közösségek jeleskedtek: olvasókör, kölcsönkönyvtár egylet, Gazdakör, énekkar. 1872-től ipari társaság is működött, amely a helyi kézművesek közös érdekeit  védte.                                                                                                           

      A fő megélhetési forrást továbbra is a mezőgazdaság biztosította. A jobbágyság eltörlése után a birtokviszonyok megváltoztak. Jelentős lett a kisbirtokosok száma. A gabonatermesztésen és a szarvasmarha- és a birka tenyésztésen kívül a század második felétől előtérbe került a takarmány- és kapásnövények termesztése, a ló,- sertés- és a baromfitenyésztés. A század végén az alma, körte, szilva és a diótermesztés örvendett népszerűségnek. A lakosság száma fokozatosan közelítette, majd a századfordulóra jelentősen meg is haladta a kétezer főt. A falu lakossága magyar volt, elenyésző számú szlovák, német és szerb nemzetiséggel. A lakosság nagy része evangélikus volt. Ezen kívül katolikus és zsidó hitvallású élt a faluban. A házak agyagból készültek, első és hátsó szobából, kamarából álltak, bejáratuk az udvar felől volt. A házak mögött  voltak a gazdasági épületek. Az udvarok gyümölcsfákkal, virágos és zöldséges kertekre voltak osztva.     Az evangélikus templomot   az 1874-78-as évek között építették neoklasszikus stílusban, romantikus jegyekkel  . A katolikus templom   1875-ben épült szecessziós stílusban, peszeudoromán elemekkel.